Ismét pár régebben írt sor, amit megtaláltam a gépemen.
A csönd, amikor észre sem veszed a másikat. Melletted ül a buszon.
A zavart csönd, amikor egyikotök sem tudja, mit mondjon.
A feszült csönd. Fel kellene oldani, de hogyan?
A csönd. Amikor. Egyedül. Ülsz. És. Nem. Jó. Mert. Valahogy. Nincs. Rendben. Az. Életed.
Az udvariaskodás közbeni csönd a nagycsaládi ebédnél.
A 'Hogy vagy?' utáni csönd amikor az ember rájön, hogy ezt nem kellett volna megkérdezni.
A beszélo csönd, amikor valaki mellett ülsz és a csönd többet mond, mint ezer szó.
A beszélo csönd, amikor egyedül ülsz, és ugyanezt érzed magaddal: élsz belül.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése
csütörtök, január 15, 2009
szerda, december 03, 2008
Hópelyhek és varázslat
A múltkor esett a hó, és - ahogyan az néha megesik velem - betértem az egyik kedvenc könyvesboltomba, a Nyugati téri Alexandrába. Fölnéztem és a hópelyhek csak úgy estek lefelé, szinte nevetve, de legalábbis én nevettem. Mert én nagyon szeretem ám a hóesést, és milyen régen nem volt már úgy igazán!
A könyvesboltban is egy kis varázslat várt rám - rámtalált egy könyv! Nem én őrá, hanem ő rám. Műfajilag és témájában egyáltalán nem egy olyan könyv, ami elsőre érdekelt volna, és a szerző sem volt ismerő. De rámtalált, úgyhogy velem jött! Hogy hogyan talált rám... A főszereplő álma például kisértiesen hasonlít egyik visszatérő álmomra, és épp itt nyitottam ki a könyvet. Beleolvastam több helyen, és egyből megszerettem a főszereplőt! Aztán ahogyan mélyebbre ástam a történetben újjabb 'jelek' bukkantak föl - a főszereplő gondolkodásában, jellemében (olyan halak-álmodozó, mint én is néha!), a sokadik oldal magassábában pedig még az egyik kedvenc idézetem - ami az oldal tetején is olvasható - is fölvillant. Pedig az egész könyvben alig volt több idézet.
A könyvet megszerettem. Pedig nem vagyok benne biztos, hogy jó könyv. Kint továbbra is esett a hó... békés, boldog, karácsonyi érzésem lett.
A könyvesboltban is egy kis varázslat várt rám - rámtalált egy könyv! Nem én őrá, hanem ő rám. Műfajilag és témájában egyáltalán nem egy olyan könyv, ami elsőre érdekelt volna, és a szerző sem volt ismerő. De rámtalált, úgyhogy velem jött! Hogy hogyan talált rám... A főszereplő álma például kisértiesen hasonlít egyik visszatérő álmomra, és épp itt nyitottam ki a könyvet. Beleolvastam több helyen, és egyből megszerettem a főszereplőt! Aztán ahogyan mélyebbre ástam a történetben újjabb 'jelek' bukkantak föl - a főszereplő gondolkodásában, jellemében (olyan halak-álmodozó, mint én is néha!), a sokadik oldal magassábában pedig még az egyik kedvenc idézetem - ami az oldal tetején is olvasható - is fölvillant. Pedig az egész könyvben alig volt több idézet.
A könyvet megszerettem. Pedig nem vagyok benne biztos, hogy jó könyv. Kint továbbra is esett a hó... békés, boldog, karácsonyi érzésem lett.
vasárnap, június 08, 2008
BeKezdések
Gondolatban mindig kiváló szövegeket írok - szivesen megosztanám őket másokkal. De amint billentyűzetet ragadok, nem mutatja magát az ihlet, és végül nem írok semmi.
Néhány napja írtam pár sort, melyek fel is kerültek az internetre, és olyanok, amilyennek elképzeltem őket.
Holnap pár napra megyek Szófiába. Majd - ahogy szoktam - lemérem a repülőgép a gyorsulás megkezdése, és a földről való felemelkedés között eltelő időt. Szeretem, ez a kedvenc részem! Harminc másodperc körül szokott lenni.
Éppen Merle-től olvasok egy könyvet. Az első könyvem tőle. A szóhasználat szórakoztat. (A történet is. Izgalmas. Folytatni akarom. De hol a mélyebb mondanivaló?)
Az emberek nincsenek jól. Nem tudom még megfogalmazni, de valami hiányzik nekik. Te is érzed? És azt is, hogy sokan egyre közelebb kerülnek a megoldás egy fontos eleméhez?
(UI: Tegnap láttam a Sex and the City-t. Miért kellett a szereplőknek a film háromnegyedében boldogtalannak lenniük? Az emberek keresni szeretnek, vagy van bátorságuk találni is?)
Néhány napja írtam pár sort, melyek fel is kerültek az internetre, és olyanok, amilyennek elképzeltem őket.
Holnap pár napra megyek Szófiába. Majd - ahogy szoktam - lemérem a repülőgép a gyorsulás megkezdése, és a földről való felemelkedés között eltelő időt. Szeretem, ez a kedvenc részem! Harminc másodperc körül szokott lenni.
Éppen Merle-től olvasok egy könyvet. Az első könyvem tőle. A szóhasználat szórakoztat. (A történet is. Izgalmas. Folytatni akarom. De hol a mélyebb mondanivaló?)
Az emberek nincsenek jól. Nem tudom még megfogalmazni, de valami hiányzik nekik. Te is érzed? És azt is, hogy sokan egyre közelebb kerülnek a megoldás egy fontos eleméhez?
(UI: Tegnap láttam a Sex and the City-t. Miért kellett a szereplőknek a film háromnegyedében boldogtalannak lenniük? Az emberek keresni szeretnek, vagy van bátorságuk találni is?)
csütörtök, július 05, 2007
A nyelvekről
Asimov Secon Foundation-jét olvasom immár. Érdekes kérdéseket vet fel a beszéddel, a nyelv mint kommunikációs eszköz korlátaival kapcsolatosan.
Speech, originally, was the device whereby Man learned, imperfectly, to transmit the thoughts and emotions of his mind. By setting up arbitrary sounds and combinations of sounds to represent certain mental nuances, he developed a method of communication―but one which in its clumsiness and thick-thumbed inadequacy degenerated all the delicacy of the mind into gross and guttural signaling. (83. oldal)
Azt írja, hogy az a folyamat, hogy az emberek a gondolataikat szavakba kényszerülnek önteni torzításokat, csonkításokat okoz és ezek a csonkítások az emberek és az emberiség rengeteg problémájának eredői.
(Szokott olyan érzésed lenni, hogy valamit el szeretnél mondani, de nem tudod. Fontos üzenetet szeretnél átadni, de ahogyan szavakba öntöd, azzal úgy érzed többet torzítanál, mintha meg sem szólalnál? Hogy a szó, amit mondanál, szánnivaló tükre annak, amit érzel, hiányzik belőle a tartalom, az élet.)
A mi nyelvünk - és itt nem a magyar nyelvről beszélek, mert szerintem a magyar nyelv más nyelvekhez képest még kifejezetten emberi, emberközeli - tökéletesen csak arra alkalmas, hogy azt mondjuk "8 óra van.". Tényeket képesek vagyunk kifejezni. De a lényeget nem.
(Vajon akkoris idegen lenne a másik ember, ha lenne valami más eszközünk? Elméletileg vajon lehetséges-e az, hogy egy nyelv a szókincs és a nyelvtani szerkezetek gazdagodásával eljut egy olyan szintre, hogy minőségileg is javul, új funkciók betöltésére alkalmas?)
Azt szokták mondani a nagyokosok (értsd: tankönyvek, hozzáértők, stb.), hogy minden nyelvet egyformán jónak kell tekinteni, amennyiben egyformán jól képes betölteni a funkcióját, nevezetesen azt, hogy az emberek egymással kommunikáljanak, kifejezzék az életük során felmerülő tárgyakat, eseményeket, egy szó mint száz képesek lebonyolitani a társasági életet. Ugyanezen források szerint ez általában teljesül a nyelvekre. Tehát minden nyelv egyformán jó.
Szerintem nem az. Feltünt már, hogy a német és angol nyelvterületeken nagyobb az elidegenedés, mint máshol? Mintha szegényebb lenne az emberek gondolati, érzelmi világa, legalábbis mi magyar anyanyelvűek gyakran felületesnek érezzük. Ezt az eltérő kultúrával szoktuk magyarázni, de meggyőződésem, hogy a kultúrának nevezett sajátosság-együttes oda-vissza szoros összefüggésben áll a nyelvvel, és nem csupán a történelem a kultúra alakítója.
Következtetés nincsen, meg mint látjátok összeszedett fogalmazás sem. (időhiány most - de magamat ismerve, ha most nem publikálom, talán már sosem nyomom meg a publish gombot. viszont lehet, hogy még visszatérek és javítok kicsit.) Gondolatfoszlányok ezek csupán.
Speech, originally, was the device whereby Man learned, imperfectly, to transmit the thoughts and emotions of his mind. By setting up arbitrary sounds and combinations of sounds to represent certain mental nuances, he developed a method of communication―but one which in its clumsiness and thick-thumbed inadequacy degenerated all the delicacy of the mind into gross and guttural signaling. (83. oldal)
Azt írja, hogy az a folyamat, hogy az emberek a gondolataikat szavakba kényszerülnek önteni torzításokat, csonkításokat okoz és ezek a csonkítások az emberek és az emberiség rengeteg problémájának eredői.
(Szokott olyan érzésed lenni, hogy valamit el szeretnél mondani, de nem tudod. Fontos üzenetet szeretnél átadni, de ahogyan szavakba öntöd, azzal úgy érzed többet torzítanál, mintha meg sem szólalnál? Hogy a szó, amit mondanál, szánnivaló tükre annak, amit érzel, hiányzik belőle a tartalom, az élet.)
A mi nyelvünk - és itt nem a magyar nyelvről beszélek, mert szerintem a magyar nyelv más nyelvekhez képest még kifejezetten emberi, emberközeli - tökéletesen csak arra alkalmas, hogy azt mondjuk "8 óra van.". Tényeket képesek vagyunk kifejezni. De a lényeget nem.
(Vajon akkoris idegen lenne a másik ember, ha lenne valami más eszközünk? Elméletileg vajon lehetséges-e az, hogy egy nyelv a szókincs és a nyelvtani szerkezetek gazdagodásával eljut egy olyan szintre, hogy minőségileg is javul, új funkciók betöltésére alkalmas?)
Azt szokták mondani a nagyokosok (értsd: tankönyvek, hozzáértők, stb.), hogy minden nyelvet egyformán jónak kell tekinteni, amennyiben egyformán jól képes betölteni a funkcióját, nevezetesen azt, hogy az emberek egymással kommunikáljanak, kifejezzék az életük során felmerülő tárgyakat, eseményeket, egy szó mint száz képesek lebonyolitani a társasági életet. Ugyanezen források szerint ez általában teljesül a nyelvekre. Tehát minden nyelv egyformán jó.
Szerintem nem az. Feltünt már, hogy a német és angol nyelvterületeken nagyobb az elidegenedés, mint máshol? Mintha szegényebb lenne az emberek gondolati, érzelmi világa, legalábbis mi magyar anyanyelvűek gyakran felületesnek érezzük. Ezt az eltérő kultúrával szoktuk magyarázni, de meggyőződésem, hogy a kultúrának nevezett sajátosság-együttes oda-vissza szoros összefüggésben áll a nyelvvel, és nem csupán a történelem a kultúra alakítója.
Következtetés nincsen, meg mint látjátok összeszedett fogalmazás sem. (időhiány most - de magamat ismerve, ha most nem publikálom, talán már sosem nyomom meg a publish gombot. viszont lehet, hogy még visszatérek és javítok kicsit.) Gondolatfoszlányok ezek csupán.
szerda, június 20, 2007
Psycho-history
Elkezdtem olvasni az Asimov - Foundation and Empire-t (ez a 2. könyv), és mindig elcsodálkozom a psycho-history-n (aminek biztosan van szép magyar neve): ez a tudomány teljesen olyan, mint a közgazdaságtan. Pontosabban a közgazdaságtan jövője, optimális esetben.
Jelenleg a közgazdaságtan egy dolgot nagyon nem tud (másokat csak kicsit nem): előrejelezni. Nemhogy történelmet, évszázadokat, éveket, de még egy-egy konkrét gazdaságpolitikai intézkedés rövid távú hatásait sem. De az mégis azonos a kép tudományban, hogy mind a kettő aggregál, mind a kettő valamilyen formában az egyéni cselekedetek összeadódásaként kialakuló összhatásra, összirányra koncentrál.
A psycho-history olyan fejlett matematikai eszköztárt, és nyilván számítástechnikai hátteret, és elméletet hasznosít, hogy sikeresen aggregál. A közgazdaságtan meg (még) nem. De azért érdekes azon eltűnődni, hogy esetleg és elméletileg eljuthat-e egyszer oda.
Jelenleg a közgazdaságtan egy dolgot nagyon nem tud (másokat csak kicsit nem): előrejelezni. Nemhogy történelmet, évszázadokat, éveket, de még egy-egy konkrét gazdaságpolitikai intézkedés rövid távú hatásait sem. De az mégis azonos a kép tudományban, hogy mind a kettő aggregál, mind a kettő valamilyen formában az egyéni cselekedetek összeadódásaként kialakuló összhatásra, összirányra koncentrál.
A psycho-history olyan fejlett matematikai eszköztárt, és nyilván számítástechnikai hátteret, és elméletet hasznosít, hogy sikeresen aggregál. A közgazdaságtan meg (még) nem. De azért érdekes azon eltűnődni, hogy esetleg és elméletileg eljuthat-e egyszer oda.
péntek, május 18, 2007
Ajándék melltartó
iWIW-en reklám banner: "Mellszépítő műtéthez ajándék melltartó!" Hát normálisak ezek? Egyfelől nem is értem a koncepciót: akinek van elég pénze egy mellszépítő műtéthez, azt hogy akarják egy ajándék melltartóval csábítani? (Vagy csak azt felejtettlk ki, hogy gyémántokkal van díszítve?) Másfelől pedig az iwiw rendszeres felhasználóinak jelentős része tizenéves... azt hiszem nem vagyok konzervatív, dehát muszáj ezt? Ha már mellszépítő műtét, akkor már jobb, ha utánanéz rendesen, ne már valaki egy extra melltartó alapján döntsön, mert akkor ki tudja, hogy a mell túléli-e a melltartót...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
