Külső értékek

Sokat beszélgettem mostanság olyan emberekkel, akik számára az emberek külseje sokkal fontosabb, mint számomra: Kiemelkedő fontosságú tényező párválasztásban, erősen befolyásolja a szexuális vonzalom mértékét, de még olyat is hallottam, hogy van aki jobba érzi magát a munkahelyén, ha szebb emberek között dolgozik. 

Persze engem is befolyásol az emberek külseje valamelyest, de úgy vettem észre, hogy jelentősen kisebb mértékben, mint másokat (pl. csak 1-2%-ban, míg a többi tényező adja a másik 98%-at). De ami ennél többet mond rólam, hogy nagyon erős érzelmeket vált ki belőlem, amikor valaki arról számol be, hogy az emberek külseje számára fontos - és mindezt annak ellenére, hogy a legtöbb ember ízlése szerint alapvetően szép embernek szoktak tartani, és annak is érzem magam, tehát közvetlenül nem érzem magam támadva ilyen megjegyzések által.

A következőket érzem / gondolom ilyenkor:

• dühöt - 
  • Amiatt, mert ez a külső szépség egy olyan dolog, ami az általános társadalmi felfogás mentén csak meglehetősen korlátozottan van az egyén döntési jogkörében.
  • Amikor valaki a szépséget csak fiatal emberekben megtalálhatónak mondja, hiszen az öregedés egy természetes folyamat.
• félelmet -
  • Hogy majd akkor netán kevésbé fognak engem szeretni, értékelni, megbecsülni, stb. ha idősebb leszek?
• szándékot - 
  • Mivel én egy olyan világban szeretnék élni, ahol az embereket egyformán jónak tekintjük nemtől, kortól, külsőtől, satöbbitől függetlenül, ezért én szeretnék tenni azért, hogy a világom ilyen legyen.
• elítélést, irritációt - 
  • Hogy hogyan lehetnek emberek ilyen felszínesek, önzők? Hát nem látják, hogy kortól, külsőtől függetlenül belül ugyanolyan szép lehet valaki?

Mindebben főképp az az érdekes számomra, hogy mostanság elég sokszor találkozom ezzel a témával különböző emberek szájából (vagy legalábbis most figyelek fel erre), erős és ráadásul negatív érzéseket vált ki belőlem, tehát valószínűleg van ezzel dolgom. Másrészt pedig nagyon kevés dologgal kapcsolatban van olyan érzésem, hogy valamilyen vélekedést elítélnék vagy irritálna, így nagyon szembetűnő számomra. 

Mi erről a véleményetek ? Egy nem tökéletes ellenkező neműt potenciálisan ugyanolyan vonzónak találtok? Például egy Nálatok 5-10 évvel idősebb lányt, vagy egy az ideálishoz képest 15 kilóval többet nyomó srácot? Ha a munkatársaitok jófejek, de átlagosan 10 évvel idősebbek Nálatok, ugyanolyan jókat tudtok velük együtt nevetni (persze feltéve, hogy van közös témátok)? Ha egy éjszakai klubba csak face-control után engednek be (azaz nem csak az öltözékedet nézik, hanem korodat, külsődet is) akkor egy ilyen helyre szívesen mennél-e?

Nyár és ősz

Az elmúlt napokban nekem és a környezetemben lévő embereknek is az az ijesztő gondolata támadt, hogy véget ér az idei nyár. Aki ismer tudja, hogy lényegében napsugárból, és a hozzá kapcsolódó nyári vidámságból, socializálódásból, éjszakai táncból sok energiát nyerek, így az, hogy a tavaszi sok-hét eső után most, amikor még csak augusztus vége van kapásból tíz nap borús időt és lógó eső lábakat jósolnak, borzasztóan lehangoló. Leginkább úgy csinálok, mintha ez nem is lenne: Viccelődök rajta, remélem, hogy még visszajön a vénasszonyok nyara és szép őszünk lesz, illetve jövőre jó év lesz, amelyben már márciustól kezdődik a tavasz. De valójában ha belegondolok, hogy nagyon nyár hiányom van így a nyár végén is, mivel gyakorlatilag csak júliusban lett napsütés, akkor félelmet érzek és kétségbeesést, hogy hogyan fogok egy sötét, téli időszakot átélni így, hogy a nyári feltöltődés nem volt meg megfelelő hosszban... ? Pedig igazán kijutott nekem egy szép adag idén a nyaralásokból, gyönyörű helyeken pihenhettem, és egészen sokáig :) Na szóval most éppen ez van.

Megfigyelés

Sokszor-sokszor volt mostanság olyan gondolatom, hogy szeretnék írni a blogomra. De - mivel többnyire a munkahelyemen ülök internet előtt, és ott nem tudnék jó érzéssel blogot írni - ez eddig elmaradt. Az is érdekes, hogy míg korábban belső gondolataimat valamelyik titkos blogomra vágytam írni, most úgy érzem, a saját nevemhez szeretném kötni.

Épp egy kellemes szombat reggel van: Palival beszélgettünk egy nagyon jót, és nemsokára megyek Egység konferenciára (http://conferenceofunity.com/lang/hu), de addig is lazítok egy kicsit a finom, puha ágyamban.

Mostanság sok figyelmet szentelek a belső megfigyelésnek. Annak, hogy észrevegyem a finomságait annak, mi is zajlik bennem. Hogy az érzéseknek, amik megjelennek, nevet tudjak adni (például: szomorúság, félelem, düh, stb.), és ne csak egy általános feszültséget érezzek. Ez azért jó dolog, mert ha nevet tudok adni az érzésnek, akkor már jobban tudok beszélgetni erről magammal, és mással is, mert képes vagyok elmondani, hogy mi van bennem.

Észrevettem, hogy nagyon semmit sem tudunk arról, hogy a többi ember érzelmi működése milyen. Egyszerűen ilyen mélységben nagyon ritkán szoktunk beszélgetni egymással, hiszen ha belegondolunk, hány olyan ember van, akivel szoktál ilyenekről beszélgetni: "Amikor ez és ez történt / ezt és ezt mondtad, akkor egy pillanatra ilyen és ilyen érzésem volt, de aztán megjelent ez és ez a gondolat bennem, és hirtelen az érzés megváltozott ilyenre és ilyenre." stb. Pedig minden külső ingerre ilyenek zajlanak bennünk, de - én legalábbis - ha nem figyelek tudatosan, akkor csak akkor veszem észre magát az érzelmi reakciómat is, amikor egy bizonyos küszöbön túllépett, és csak akkor osztom meg másokkal, amikor egy ennél magasabb küszöbön is túllépett.

Azt szoktam gondolni, hogy a kommunikációban az az elsődleges hiányosságunk, hogy a nyelvünk eleve nem alkalmas ilyen mély dolgok kifejezésére. És ez bizonyos mértékben igaz is, a megszokottól eltérő megfogalmazásokkal lehet csak. De az elsődleges feltétel mégiscsak az, hogy saját magunkban meg tudjuk fogalmazni! Hogy az érzést saját magunkban lefordítsuk egy szóra, mondatra: "Dühös vagyok!" - utána már el lehet mondani. És azt hiszem, hogyha ezt gyakrabban tennénk, az segítene tudatosítani a metakommunikációt is, mert például ha beszélgetek valakivel, és ő mindig, amikor dühöt érez elmondja nekem, hogy ő most dühöt érzett, akkor közben érzékelem a testbeszédét, a "telepatikus" úton átadott hangulati élményeket, hanglejtését, és előbb-utóbb megismerem, hogy meghatározott metakommunikációs elemek megjelenésekor benne milyen belső érzés van.

És ez jó dolog, mert így már nemcsak egy feszültséget fogok érezni amiatt, hogy a másikkal valami nincsen rendben (mivel tudatalatt úgyis érzem, hogy dühös!), hanem tudni fogom, hogy mi van, és ezzel már lehet valamit kezdeni.

Boldogságos szép napot Neked!