Megfigyelés

Sokszor-sokszor volt mostanság olyan gondolatom, hogy szeretnék írni a blogomra. De - mivel többnyire a munkahelyemen ülök internet előtt, és ott nem tudnék jó érzéssel blogot írni - ez eddig elmaradt. Az is érdekes, hogy míg korábban belső gondolataimat valamelyik titkos blogomra vágytam írni, most úgy érzem, a saját nevemhez szeretném kötni.

Épp egy kellemes szombat reggel van: Palival beszélgettünk egy nagyon jót, és nemsokára megyek Egység konferenciára (http://conferenceofunity.com/lang/hu), de addig is lazítok egy kicsit a finom, puha ágyamban.

Mostanság sok figyelmet szentelek a belső megfigyelésnek. Annak, hogy észrevegyem a finomságait annak, mi is zajlik bennem. Hogy az érzéseknek, amik megjelennek, nevet tudjak adni (például: szomorúság, félelem, düh, stb.), és ne csak egy általános feszültséget érezzek. Ez azért jó dolog, mert ha nevet tudok adni az érzésnek, akkor már jobban tudok beszélgetni erről magammal, és mással is, mert képes vagyok elmondani, hogy mi van bennem.

Észrevettem, hogy nagyon semmit sem tudunk arról, hogy a többi ember érzelmi működése milyen. Egyszerűen ilyen mélységben nagyon ritkán szoktunk beszélgetni egymással, hiszen ha belegondolunk, hány olyan ember van, akivel szoktál ilyenekről beszélgetni: "Amikor ez és ez történt / ezt és ezt mondtad, akkor egy pillanatra ilyen és ilyen érzésem volt, de aztán megjelent ez és ez a gondolat bennem, és hirtelen az érzés megváltozott ilyenre és ilyenre." stb. Pedig minden külső ingerre ilyenek zajlanak bennünk, de - én legalábbis - ha nem figyelek tudatosan, akkor csak akkor veszem észre magát az érzelmi reakciómat is, amikor egy bizonyos küszöbön túllépett, és csak akkor osztom meg másokkal, amikor egy ennél magasabb küszöbön is túllépett.

Azt szoktam gondolni, hogy a kommunikációban az az elsődleges hiányosságunk, hogy a nyelvünk eleve nem alkalmas ilyen mély dolgok kifejezésére. És ez bizonyos mértékben igaz is, a megszokottól eltérő megfogalmazásokkal lehet csak. De az elsődleges feltétel mégiscsak az, hogy saját magunkban meg tudjuk fogalmazni! Hogy az érzést saját magunkban lefordítsuk egy szóra, mondatra: "Dühös vagyok!" - utána már el lehet mondani. És azt hiszem, hogyha ezt gyakrabban tennénk, az segítene tudatosítani a metakommunikációt is, mert például ha beszélgetek valakivel, és ő mindig, amikor dühöt érez elmondja nekem, hogy ő most dühöt érzett, akkor közben érzékelem a testbeszédét, a "telepatikus" úton átadott hangulati élményeket, hanglejtését, és előbb-utóbb megismerem, hogy meghatározott metakommunikációs elemek megjelenésekor benne milyen belső érzés van.

És ez jó dolog, mert így már nemcsak egy feszültséget fogok érezni amiatt, hogy a másikkal valami nincsen rendben (mivel tudatalatt úgyis érzem, hogy dühös!), hanem tudni fogom, hogy mi van, és ezzel már lehet valamit kezdeni.

Boldogságos szép napot Neked!