Fáj az állam, folyton nyomja valami. Huh, tudom mi a bökkenő: Tegnap megint túl sok fehér csokit ettem saciban. Jajjj most meg rámfeküdtek! Óóóó jajj nekem. Kedvesek ezek a lények itt mellettem – a kicsi, meg a nagy – de hogy nincsen jobb dolguk mint rajtam hemperegni, az számomra érthetetlen. Nehezen mond a medve ilyet ki (pláne, mert amíg itt vannak tettetnem kell a süket-némát!), de várom, hogy elmenjenek.
Becsukódott az ajtó. A rendszertelen anticsigaszerűen tekergő fehér takarókupac egyszerre csak megmoccan: kibukkan alóla egy a takaró színétől csupán csekély árnyalatnyira elütő pamacs, mely a mozdulat lendületében pelyhes manccsá, erős karrá, csikis hónaljá, elegáns nyakká, csukott szájjá, barna orrá, érző szemmé és éles füllé – egyszóval jegesmedvévé – alakul át. “Szia Adél!” biccent a jegesmedve balra. Adél, a kutya – aki bár furcsállotta a jegesmedve azon szokását, hogy mindig halottnak tetette magát, amikor a Kicsi és a Nagy a házban voltak, de csöppet sem bánta ezt a tényállást, hiszen így megúszta a konkurrenciát a hően áhított “legetetnivalóbb lény a családban” címért – mosolyogva visszaköszönt, “Szia Medve! Indulhatunk?”, mondta – mire a medve már pattant is fel Adél hátára. Előre balra, balra, balra, megkeresni a lyukat a kerítésen, és már kint is vannak az utcán, az időjárás miatt kissé saras cimborán végigvágtatnak, a sarki cipőbolt mellett elsurrannak és már ott is vannak: A Fehércsoki üzlet előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése